A kritikák szerelmese - Egy futball játékvezető naplója
"Ha normális bírót küldtek volna!" - igen, sokszor hangzik el ez a "visszafogott kívánság" a szurkolóktól. És sok olyan, amelytől a nyomdafesték is megijedne. Játékvezetőnek lenni nem éppen életbiztosítás. Mégis, miért választja valaki ezt a hivatást? Mit lehet ebben szeretni egyáltalán? Hogyan nem égsz ki benne az első három hét után? Elmesélem nektek az én szemszögemből.
A történetem hat évesen kezdődött, amikor beleszerettem a labdarúgásba...Már akkor tudtam, hogy a mindennapjaim részévé kell váljon, mert hát a jó szerelmet ápolni kell. Néhány éve, tizenkilenc évesen viszont szögre kellett akasztottam a stoplist, de tudtam, hogy így vagy úgy, de vissza fogok térni a pályára valamikor. Egy fáradt, kávézgatós reggelen jött szembe velem a kikerülhetetlen jel!
Instagram hirdetés: az MLSZ játékvezetőket keres! Naná, hogy nekem találták ki - és még aznap jelentkeztem. Nagyjából ennyi kellett, hogy belevágjak.
Ezt pont annyi idő alatt döntöttem el, mintha lementem volna a boltba egy kiló kenyérért. A tanfolyam meg annyi, mint egy visszafogottabb nyelvsuli. Néhány hónap alatt teljes értékű játékvezető lehetsz te is.
Aztán élvezheted - először - a magyar hatodik és hetedik osztály fantasztikus küzdelmeit testközelből. Izgalom, hivatás, jó levegő, fizetés is van, szóval álommeló. De mint tudjuk, Magyarország 10 millió kapitány és bíró országa, így ez túl szép lenne, hogy igaz legyen.
Például azt sem díjazzák, ha jól szeretném végezni a dolgom. Nemrég egy vérremenő BLSZ IV. osztályú mérkőzésen voltam játékvezető asszisztens, magyarul partjelző, magyarabban a csávó a zászlóval, aki a lest figyeli.
Szóval ment a mérkőzés, és utólag belegondolva életem legjobb ítéleteit sikerült meghoznom, tökéletes volt minden, és boldogan mentem haza. Látszólag, mert belül zavart jónéhány dolog...
Nem tévedésből, hanem jogosan a vendég csapat javára ítéltem sokkal többször, mint azt szerette volna a hazai csapat népes szurkolótábora - akik jellemzően futball-szakértő apukák, nagyik, tízéves gyerekek, és a focisták barátnői - ezért öt percenként megkérdőjelezték a nemi hovatartozásom, említést tettek szeretett édesanyámról, és még azon is hangosan elgondolkodtak, nem véletlenül választottam-e ezt a szakmát.
Muszáj ezeket lerázni magadról és nem rágódni rajta, mert, aki nem bírja, hamar kiég és megy a levesbe. Aki viszont tűri és vissza is tud mosolyogni ezekre a hangokra - ahogy én is teszem - annak elég szép hivatás kerekedhet belőle. De mit is lehet ebben igazán szeretni?!
Imádok irányítani!
Nem tudom, ki hogy van vele, de elképesztő érzés, amikor a kezedben van a meccs. Minden mozzanat amit teszel, az tereli a játékot 'A' vagy 'B' irányba. Rajtad múlik minden. Ha túlozni szeretnék, akkor te vagy a főnök.
Ezt ki ne szeretné?! Persze van, aki nem ilyen típus, de tudod hányan vannak, akiknek ez a szakma brutál jól állna és mégsem vágnak bele? Sok ilyet ismerek. Pedig mit veszíthetne? Itt abszolút semmit. Ez motivál minden hétvégén, ami miatt újra elindulok és csinálom. Az érzés miatt, hogy ezúttal is rajtam áll vagy bukik a dolog. És nincs abban semmi meglepő, ha jól akarom csinálni!
Ahogy említettem, ez egy extra izgalmas út. Tarts velem a jövőben, és mesélek, mi van még a jéghegy csúcsa alatt.
Ádám