Jött a valóság és jól arcon vágott minket

Szinte kiált a langyos hasonlatokért a magyar labdarúgó-válogatott szeptember eleji produkciója: Mint amikor egy átmulatott éjszaka vagy egy meseszép álom után kómásan, kócosan ébred az ember, vagy – csak hogy illeszkedjünk a naptárhoz – amikor a diákok egy hosszú vakáció után beleszürkülnek az iskolai hétköznapokba.

A jelenség nem ismeretlen számunkra, mintha valami hasonló történt volna 2016-ban is. A csodálatos nyári szünet, az Európa-bajnokság után a vb-selejtezős "sulikezdésre" megdöccent a magyar csapat.

S lám, idén is két vereséggel, illetve egy Andorra elleni verejtékkel ébredtünk az Eb-kómából. Nincs az az önjelölt szövetségi kapitány (egyszerűbb nevén szurkoló), aki ezt a három meccset derűsen értékelte volna. Inkább olyan volt, mint Szalai Ádám elmúlt héten végzett koronavírus-tesztjei: egy aprócska kis pozitívum, negatívumokkal átölelve.

 Persze, a közvélemény a nyári parádé után

 ide nekünk az oroszlánt is

- hangulatban várta az angolokat, felerősödtek a 6–3-as, 7–1-es emlékek (amelyek mai szemmel annyira irreálisak, mintha egy másik dimenzióban történtek volna), de ha összejött a franciák és a németek ellen, miért ne lehetne pontokat orozni az Eb-döntőstől is?

Aztán jött a valóság – Gareth Southgate csapatának képében – és jól arcon vágott minket. Való igaz, Rossi fiai az első 55 percet átvészelték kapott gól nélkül, de Grealish-ék addig is konstans nyomták be őket a kapu elé, arról nem is beszélve, hogy a magyar legények képtelenek voltak hármat passzolni egymáshoz.

De ez még mindig csak a szűz valóság volt. Azt előzetesen is tudtuk, hogy nem ez a meccs lesz a paypass a katari repjegyhez, Albániában viszont valószínűleg lekéstük a gépet.

Hozzá kell tenni, hogy a válogatottnak közel sem volt ideális a 0–4-es meccs után kialakult, futballtól független hacacáré. Egyrészt a csapat helyett mindenki azzal volt elfoglalva, hogy ki rasszista, ki dobált poharakat, mi volt Sterling pólóján, és az összetartó szurkolótábor hirtelen elvesztette egységjellegét.

Arra jött ráadásnak a már említett, érthetetlen Szalai covid-teszt, illetve már a kinti mérkőzésen Gulácsi Péter sérülése.

Ezekkel persze semmiképp nem lehet felmenteni a játékosokat, az albánok elleni – tényleg kulcsfontosságú! – csata maga volt a tragédia. Azt a csapatot látva, sajnos ki kell mondani, megint csak igaza volt a valóságnak, aki a 87. percben bevágta a rövidbe a hazaiak gólját, vagy aki kiegyenlített a következő fordulóban Lengyelország színeiben, Anglia ellen.

Andorrával szemben lehetett volna egy kis tüzet oltani, de sajnos kicsit olyan volt, mintha egy poroltóval mentünk volna rá az égő panelre. Húsz perc remek foci, majd nem várt izgalmak, szívroham egy – minden tiszteletünk mellett – amatőrökből álló együttes ellen.

Ha másra nem, arra mindenképp jó volt ez a szeptember, hogy a magyarokat – játékostól szurkolóig – visszarángatta a földre.

A 2022-es világbajnokságra már csak óriási csodával juthatunk ki. Valószínűleg újraindult a körforgás, hogy a következő Európa-bajnokságra olyan csapatotunk legyen, amely képes egész Magyarországot focilázban tartani.