Tudni akarom, leszel-e a csajom?

Az éjjel soha nem érhet véget, teletabik, repohár-torony és a világelső győzelme – nagy sikert aratott Magyarország első hivatalos PDC eseménye, a Hungarian Darts Trophy.

Az elmúlt évek alatt egyszerű kocsmajátékból profi sportággá fejlődött a darts, a népszerűség ugrásszerű növekedése pedig egyfajta földrajzi térhódítást is megkövetelt a profi szervezettől, a Professional Darts Corporationtől (PDC).

Így jutott el először a darts világelitje Magyarországra, közelebbről Budapestre, a Papp László Sportarénába.

A darts iránti felfokozott érdeklődés, rajongás talán annak tudható be leginkább, hogy a játékosok – még a világ legjobbjai is – nem érinthetetlen félistennek, hanem teljesen egyszerű, hétköznapi embernek tűnnek, ugyanolyan történetekkel, problémákkal, mint bármelyik szurkolójuk.

Erre tökéletes példa, hogy a budapesti hétvége alatt több szurkolói fotó is keringett az interneten, ahogy a versenyzők este sorban állnak egy kiskörúti gyrososnál, kávéznak a Váci utcában, élik az életüket, akárcsak mi.

A Hungarian Darts Trophy az őszi European Tour-sorozat első állomása volt, 48 játékossal, közte a világ legjobbjaival – és négy magyar versenyzővel is. Sajnos utóbbiaknak nem sok babér termett, az első, pénteki fordulóban Végső János ugyan meccsnyilakig eljutott, ám végül három másik honfitársunkhoz hasonlóan neki is az első lett a végső összecsapása.

Szombaton a 16 „kiemelt" játékos – a darts összes rocksztárja – is csatlakozott a küzdelmekhez, a vasárnap délutáni etap után kialakult a legjobb nyolc mezőnye, így a negyed- és elődöntőkre, valamint a fináléra érkeztünk vasárnap estére a Papp László Sportarénába.

A sportág sava-borsa – a már említett játékossorsok mellett – egyértelműen a lelátói hangulat, annak is a teljesen őrült mivolta. A dartsversenyeken beöltözni, kilógni a sorból nem ciki, hanem inkább elvárás, így, ha valaki esetleg nem is tudta pontosan, merre található az aréna, elég volt követnie a Super Mariokat, papokat, a valódi maszkabált.

Mi is beálltunk gyorsan két teletabi mögé, s bár kis túlzással a Keleti pályaudvarig kígyózott a beengedésre várók hosszú sora, öt percen belül már a csarnokban voltunk, respekt a szervezőknek ezért is, a teljes infrastruktúra és kiszolgálás csillagos ötös volt, megéreztük, hogy mekkora munkát fektettek az előkészületekbe. A gyors belépési procedúra ellenére igencsak kicentiztük az érkezést, a ceremóniamester már épp konferálta az első negyeddöntő két játékosát, Joe Cullent és Luke Humphriest.

Ezalatt igazából mi is csak ismerkedtünk a körülményekkel és a hangulattal. Ami előbbit illeti, őszintén be kell ismernem, hogy hiába ültünk az első asztalnál, a dobások értékeit csak a kihelyezett kivetítők segítségével láttuk. Adódik a kérdés, hogy miért is fizettünk egy vagyont a jegyekért, ha lényegében ugyanazt figyeltük, mint amit a TV is mutat, de egyrészt a már említett lelátói élet, másrészt a játékosok testközelsége, gesztusai miatt is megérte.

Már Joe Cullen is előszeretettel „játszott a közönségnek", gyakran kimosolygott a publikumra, ám az igazi emberi élményt a cseh Adam Gawlas hozta el, aki rutintalan játékosként nagyon élvezte a magyar szurkolók támogatását, de úgy izgult, hogy még a hátsó sorokban is lehetett látni a homlokán verejtékező izzadságcseppeket. Vagy említhetnénk Luke Humphriest, akit élőben látva esett le, hogy legalább 30 kilót fogyott egy év alatt, és aki rendkívül sportszerűen csitította a Price-ot zavaró publikumot.

Igen, Gerwyn Price, a regnáló világbajnok és világelső. Nála megosztóbb személyiség nemcsak a dartsban, de talán más sportágban sincsen. Fantasztikus játékos, aki óriási mentális erővel rendelkezik, ám nem egyszer fordult elő vele, hogy a színpadon egy hegyitroll érzelmi intelligenciáját sem ugrotta meg – látványos dühkitörések, szándékos hergelés is szerepelt a receptjében.

A világelsőnek rögtön az első napon sikerült összerúgnia a port a magyar közönséggel is, egy fontos pillanatban zavaróan fütyültek neki (egyébként ejnybejnye), amelyre diszkréten kimutatta a középső ujját a „rajongói" felé.

Price klasszisát viszont jól mutatja, hogy a következő legben, immáron a teljes tábor füttykoncertje mellett, egy centi híján megdobta a bűvös kilencnyilas leget, azonnal elhallgattatta újdonsült kritikusait, és vasárnap estére már az egész aréna megőrült érte.

Igaz, feleannyira, mint Peter Wrightért. A 2020-as világbajnok a darts legszínesebb egyénisége, a sportágban elfoglalt helyét jellemzi, hogy ő az egyetlen játékos, akinek nem kell a PDC-versenyeken fekete szövetnadrágot hordania. Mondjuk furcsa is lenne, mert Wright egyénisége a felesége által kreált őrült punkfrizurában, látványos csillámtetkókban, színpompás ruházatában és a végtelenül egyszerű, de mégis nagyszerű bevonulótáncában rejlik.

Wrightnak valószínűleg többen szurkoltak a Papp László Sportarénában vasárnap este, mint a másik hét játékosnak együttvéve, az ő meccsét konkrétan átdalolta az egyébként igen szelíd közönség. Más kérdés, hogy a skót gyengén játszott, és tükörsimán kikapott Michael Smithtől.

Látva a korábbi közvetítéseket, illetve az őrült magyar szurkolókat, kicsivel erősebb lelátói hangulatra számítottam. Néhány parókás fazon csinálta a showt, nagyrészt a brit versenyekről átvett dalokkal, még szerencse, hogy az asztalomnál volt egy egyenletes szakállú úr, aki lefordította magyarra a rigmusokat, így amikor a jókedvű hangulatfelelősök énekelték a klasszikus „Hey baby, i wanna know if you be my girl?"-sort, a tolmácsunk máris zengte is rá, hogy „tudni akarom, leszel-e a csajom".

Amikor már azt hittem, hogy tényleg csak külföldi nóták lesznek, előkerültek a futballválogatott meccseiről ismert rigmusok, vicces volt, hogy egy angol-skót vagy portugál-cseh csatára érkezett a Ria-ria Hungária, Az éjjel soha nem érhet véget és az Érik a szőlő.

A hatalmas területen eléggé szétszórva ült a jelenlévő, kábé ötezer ember, ami előny volt a közlekedésnél, italvásárlásnál, viszont a lelátói atmoszférán kevésbé segített. De nem volt rossz buli, abszolút nem.

Legyen szó negyeddöntőről vagy fináléról, sima vagy kiélezett meccsekről, a legnagyobb izgalmakat egyértelműen a meccsek előtti és utáni procedúra váltotta ki. A bevonulásokhoz szépen odatorlódott a tömeg a színpad elé, és végig videózta/énekelte/tombolta, ahogy az adott játékos egy általa kiválasztott zenére fölsétál a színpadra, lekoccol a játékvezetőkkel, majd kiint kettőt a közönségnek.

Ez így elsőre végtelenül unalmasan hangzik, de valóban hatalmas varázsa van egy ilyen bevonulásnak, pláne, ha jó a zene vagy az illető – mint mondjuk Wright – színezi is valami kis tánccal. A meccsek végén pedig a rajongók felsorakoztak a rajtvonalnál, s amikor eldördült a startpisztoly – azaz egy játékos bedobta a győztes dupláját, s a mérkőzésvezető belebődült a mikrofonba, hogy „game shot!" –, mint amikor huncut diákok a nyári szünet elején röppennek ki az iskolából, egymás hegyén-hátán sprinteltek oda a színpadhoz, hogy a játékosok számára feleslegessé váló dartsos ereklyéket (tollakat, szárakat) ők kaphassák el.

Teljesen emberi dolog ez, nyilván én is örültem volna kedvencem eredeti tollának, de azért egy kissé furcsán néztem ezekre a sprinterekre, nem volt feltétlenül szimpatikus, ahogy a meccsek közben a padok alatt kúsztak előre, csak hogy az eszeveszett tolakodásban pole-pozíciót szerezzenek.

Michael Smithre is dühös voltam. Az egyébként egy jószívű, lelassult bölényre hajazó játékos olyan fürgén vonult be, hogy a zenéje el sem ért a refrénig, mikor ő már bőszen dobált. Pedig többezren ordítottuk volna, hogy „SHUT UP AND DANCE WITH ME!"
Vagy ahogy a szakállas kollega mondaná: maradj csendben, és táncolj velem!

Smith walk-onját végül háromszor is csodálhattuk (nem, a legendás refrénig egyszer sem értünk el), mert a Bully Boy becenevű játékos döntőt játszott, a balhés világelsővel, Gerwyn Priceszal. Utóbbi klasszisát jól jellemzi, hogy hiába morogtunk a negyeddöntőkig, milyen gyenge játékkal jutott tovább, a négy között valami egészen brutálisat dobott, 110 környéki körátlaggal verte ki Humphriest.

Minden ellenérzésem ellenére néha azon kaptam magam, hogy tátott szájjal bámulom a kivetítőt és a színpadot, teljesen magával ragadott a színtiszta darts, amit a világelső produkált.

Price aztán a döntőben is hengerelt, esélyt sem hagyott Smithnek, így aktuális világbajnokhoz méltóan bezsebelte az első magyarországi trófeát. El kell ismerni, maximálisan megérdemelte. Ha már tényleg rangos PDC-tornán voltunk, illett hozzá, hogy világszínvonalú dartsot is lássunk, ezt elsősorban Price prezentálta nekünk.

Bár a torna végén még odamentem a színpadhoz, s próbáltam tőle megkérdezni, hogy nem játszunk-e egy gyors meccset, a körülöttem éneklő tömeg és a kifele terelő biztonsági őrök is ez ellen voltak, szóval kimenekültünk az éjszakába.

Egy srác – gyorsan megszámoltam – 58 repohárból álló tornyot egyensúlyozott a kijáratnál, mint kiderült, rendezvénybusz-vállalkozása van, ahol hasznát tudja venni a pohárhadnak. Talán még jobban is járt, mint akik tollat kaptak a kedvenceiktől...

A poharas úrral, Hófehérkével, Frédi és Béni figurákkal és a többi dartsszurkolóval együtt végül felszálltunk a metróra, ahol felválta zúgott a Ria-ria Hungária, Az éjjel soha nem érhet véget és Peter Wright dicsőítése.

Így talált egymásra a profi darts és a magyar főváros. Remélem, hosszútávú, gyümölcsöző kapcsolat lesz.